Petőfi, Arany Laci, majd Arany László

Talán nincs is olyan ember Magyarországon, aki ne emlékezne Arany Laci nevére az iskolai irodalom tananyagból. Az Arany Lacinak című költeményt Petőfi 1847 júniusában írta, amikor meglátogatta Szalontán a legjobb barátját és annak feleségét, Arany Jánost és Ercsey Juliannát. Természetesen a gyerekeikkel, Juliskával és Lacival is találkozott.

De vajon mi lett a későbbiekben a vers címszereplőjének sorsa? Pedig annak is érdemes utánanézni, hogy mit jelentett később ugyanaz a név, amikor már – legalább is a közéletben és az irodalomban – elmaradt a becézés, és Arany Lászlóként emlegették.

A kisgyerek és az ürgeöntés

Egy időre azonban még maradjunk a versnél, amely tehát akkor született, amikor Laci épp betöltötte a harmadik évét, és – legalábbis Petőfi tudósítása szerint – egy ideig a költő ölében ült, és hallgatta a neki szánt mesét.

„Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Így ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.”

A versben megjelenik egy ember, aki épp vízért megy a kútra, ám a várakozásainkkal ellentétben a megtöltött vödréből nem a kerti növényeit locsolja meg, hanem a mezőre indul. Hamar kiderül, hogy egy ürgét akar a vízzel kitessékelni föld alatti búvóhelyéről. Aminek pedig a rágcsáló számára ez lett a vége: 

„A szegény kis ürge
Egy darabig tűrte,
Hanem aztán csak kimászott,
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csípték,
Nyakon csípték, hazavitték…”

Ám ekkor váratlan fordulattal kiderült, hogy mindehhez a hallgatóságnak, vagyis a hároméves kisfiúnak – aki alighanem sokat izgett-mozgott is a mesélő ölében – sokkal több köze van, mint azt bárki is gondolhatta volna, mert a vers ezzel zárul: 

„S mostan...
Itt van...
Karjaimban,
Mert e fürge
Pajkos ürge
Te vagy, Laci, te bizony!”

A teljes verset Szabó Gyula előadásában meghallgathatod itt.

Arról viszont már nem szól a fáma, hogy mit élt át eközben a kisfiú. Vajon megijedt-e attól, hogy ő most ázott ürgeként ül a papa barátjának az ölében? Vagy épp ellenkezőleg: jól esett neki, ahogy maga is a játék részese lett, és ráadásul dicsérőleg szintén fürgének és pajkosnak nevezték?

Minderről mit sem tudhatunk, de arról már annál többet, hogy a felnőtt Arany Lászlót az észjárásában mindenképp jellemezte fürgeség, miközben a világszemléletét inkább a lehangoltság, olykor a reményvesztettség. Életműve pedig nemcsak sok újdonsággal, de szellemes gondolattal és formai megoldással is gazdagította a magyar irodalmat.

Fiatalkori találkozások

Arany László még Nagyszalontán született, 1844-ben, ám hétéves korában a család elköltözött onnan. Apját ugyanis a református egyház kezdeményezésére a magyar és latin nyelv és irodalom tanárává nevezték ki a református gimnáziumba. Ezért 1851 őszén az addigi nádfedeles parasztházból egy jóval nagyobb, polgári házba költöztek, Nagykőrösön.

Ez a kiemelkedő mezőváros az akkor passzivitásba kényszerülő értelmiségiek egyik legfőbb gyülekezőhelyének is számított. A város iskolái az átlagosnál nyitottabbak voltak a szabad szellemre, és nagyobb számban fogadták be azokat az írókat, történészeket, tudósokat, matematikusokat, akik szemben álltak a Habsburgokkal, és ezért magasabb posztokat nem tölthettek be. A tanítás lehetősége azonban nyitva állt előttük, és ezért ebben az időszakban (ahhoz hasonlóan, ahogyan az majd száz évvel később, a Rákosi-korszakban is történt) az akkori iskolák épp attól váltak kiemelkedően magas színvonalúakká, hogy szinte még a legeldugottabb helyeken is a legnagyobb tehetségű és tudású, politikailag mellőzött személyek tanítottak.

Arany Jánosról és családjáról 1863-ból maradt fenn ez a fotó. Akkor még a fényképészeknél nem volt alapkövetelmény, hogy az exponálás előtt fel kell szólítaniuk a szereplőket: legyenek szívesek mindannyian a kamera felé fordulni, és esetleg kicsit mosolyogni is. Így ezen a képen csak ketten néznek ránk: az első sorban ülő Ercsey Julianna, és a mögöttük jobb szélen álló Széll Kálmán esperes, aki Juliska vőlegénye volt. Arany János, Juliska és László tekintetét azonban a kép nézői nem kaphatják el, ők valahová a tér egy-egy ismeretlen pontjára néznek. Ami egyszerre teszi kissé kuszává, és egyúttal izgalmassá is a fotót. (Forrás: Vasárnapi Újság, 1914 / OSZK)

Így a nagykőrösi iskolákban Arany Laci is az akkori protestáns értelmiség legkiemelkedőbb tagjaitól tanulhatott, miközben otthon apjának régi barátaival, többek között Gyulai Pállal, Csengery Antallal, Kemény Zsigmonddal és Jókai Mórral is gyakran találkozott. Ők a hatalommal való szembenállásuk terén az ún. passzív rezisztenciát (csöndes ellenállást) képviselték, amely azonban meglehetősen nagy erőt jelentett. Mivel hittek az irodalom nemzet- és közösségformáló szerepében, kitartóan és rengeteg munkával szervezték az irodalmi életet, annak kapcsolati hálóit, intézményrendszerét és az elméleti tudásbázisát is. A maguk helyén nyíltan hirdették a liberalizmus eszméjét, és egyértelműen megfogalmazták a polgárosodás fontosságát, szükségszerűségét.

Összességében tehát annak a szellemi háttérnek a megerősítésén dolgoztak, amely lehetővé teszi az átfogóbb társadalmi változások létrejöttét. Mindenesetre az ő szemléletmódjuk már csak azért is meghatározta Arany fiáét is, mert jól érezhetően a kor legnemesebb eszméit képviselték, és ez csak vonzó lehetett egy fiatalember számára.

A jogtól az irodalomig

Arany László maga a középiskola után jogot végzett, azzal a céllal, hogy a pontosság, a munkaerkölcs és a fegyelem szigorú alapelveit is elsajátítsa, ám végül életpályaként az irodalmat választotta. Már az egyetemi évei alatt is írt: ekkor az apja által szerkesztett Koszorú nevű hetilapba.

Jellemző, hogy ezeket a cikkeit névtelenül tette közzé, ahogyan az inkább a szerzeteseknél volt szokásban. Emögött annak elve állt, hogy az igazságok hirdetésekor kevésbé fontos a személy, mint az, amiről ír. Első, legnagyobb munkája a Nagykőrös környékén felgyűjthető népmesék lejegyzése, rendszerezése és közzététele volt. Ebben egyébként anyja és nővére is részt vett. (Eredeti népmesék címmel adták ki, 1862-ben.)

Miközben esszéket, tanulmányokat, sőt, gazdasági témájú cikkeket is írt, legjelentősebb műveként az egyedülálló szerkezetű verses regényét, A délibábok hőse című kötetét emelhetjük ki. Ez 1873-ban jelent meg, s a főhőse egy Hűbele Balázs nevű figura, akit afféle ellen-Pató Pálnak is tekinthetünk. (Erről itt is olvashatsz.)

Életművéhez az is hozzátartozik, hogy apja halála után több Arany János-relikviát is átadott az 1885-ben Nagyszalontán megnyitott emlékszoba számára, és ezek később a szalontai Arany János Emlékmúzeum fontos dokumentumait képezték. (A legérdekesebb összefoglalást Hegedűs Géza irodalomtörténész írta az életművéről.)

Arany László viszonylag fiatalon, ötvennégy éves korában, 1898-ban halt meg, sajnos gyermektelenül. Így azt a sort sajnos már senki sem folytathatta, amelyet még Petőfi kezdett meg, és amelyben egy újabb kislány vagy kisfiú ülhet egy nagy előd ölébe, és erősítheti fel a költészet univerzális játékosságát. Az írói hagyatékát azonban szerencsére többen is továbbvitték, így sem a szellemisége, sem a nyelvi leleményessége nem ment kárba.

Lévai Júlia