Székesegyház Párizs szívében: a Notre Dame és előzményei

2019. április 15-én délután Párizsban lángra lobbant az éppen felújítás alatt álló Notre Dame tornya és tetőszerkezete. A főváros szívében, a Cité-szigeten (franciául Île de la Cité) magasodó épület épp úgy jelképezi a francia történelmet, kultúrát és a várost magát, mint az Eiffel-torony, a Louvre vagy a Diadalív. Nem csoda, hogy milliókat rázott meg az eset híre.

A tűzoltóknak éjfélre sikerült eloltaniuk a tüzet, amelyet valószínűleg rövidzárlat okozott. Oltás közben a templomból kimentették a fontos kegytárgyakat és ereklyéket. Egyedül a huszártornyot nem tudták megmenteni – ez teljes egészében elégett. A hazai összefogás és a nemzetközi segítségek révén azonban a székesegyházat hamarosan újjáépítik.

A rajzot nézve jól elképzelhető, hogy ha valaki körzővel rajzolja meg a tartóíveket, mint körszeleteket, akkor mekkorára kell nyitnia a körzőjét, és hogy melyik ívnél hová esik a teljes kör középpontja. (Az ábra a neves művészettörténész, Pasteiner Gyula könyvéből való; A művészetek története, Franklin társulat, 1885.)

Mióta léteznek székesegyházak?
A Notre Dame az első székesegyházak, más néven dómok vagy katedrálisok közé tartozik. Székesegyházakat az 1100-as években kezdtek el építeni, abban az időszakban, amikor egyszerre kezdett erősödni a polgárság és differenciálódni a keresztény egyház intézményrendszere. Ezt megelőzően a katolikus egyház a jóval súlyosabb látványú bazilikákkal volt jelen a városokban. A bazilikákat hatalmas kupolák zárták le, amelyek az épület fenséges voltát, uralkodó jellegét fejezték ki. A későbbi, sokkal könnyedebb látványhoz vezető csúcsíves szerkezetet ekkor még csak ritkán alkalmazták, aminek természetesen az is oka volt, hogy az építészet számára ez még Európában egy nehezen megoldható feladatot jelentett. A 12-dik századra azonban az építészeti technikák és az egyházi szervezetek területén egyaránt jelentős változások következtek be. A kézműves ipar és a kereskedelem fejlődése, a városok jelentőségének növekedése idején egyre több helyen alapítottak új egyházmegyéket vagy hoztak létre püspöki székhelyeket, és a helyzet új típusú templomokat is igényelt. Így született meg a katedrális vagy székesegyház fogalma és egyúttal az újdonságot jelentő formája is.

A Római Szentszék azt a templomot nevezte ki katedrálissá, amelyben a város püspökének trónját, görög eredetű szóval a katedrálisát helyezték el. A katedrális szó azután átment az egész templom elnevezésére, és ma is az egyházmegyének azt a templomát jelöli, amelyben a püspök vagy az érsek trónszéke áll. A „dóm” elnevezést Itáliában és Németországban ragasztották rá az épületre, a „gyülekezet háza” jelentésű „domus ecclesiae” kifejezés lerövidítéséből. A Mi Asszonyunk jelentésű Notre Dame-ot tehát nyugodtan lehet székesegyháznak, katedrálisnak és dómnak is nevezni. (A protestáns egyházaknál egyébként nincs székesegyház, vagyis nincs kitüntetett címe annak a templomnak, amelynek a püspök a lelkésze. Az egyes templomokat legfeljebb a méretük vagy a koruk alapján különböztetik meg jelzőkkel, pl. nagy-, kis-, ó-, új- vagy öregtemplom.)

A székesegyházak építése tehát szorosan összekapcsolódott a csúcsíves technikák fejlődésének történetével. A csúcsíves szerkezet azt jelenti, hogy a tartóelemeket két, egymással szembe helyezett körszelet képezi, amelyek a csúcsban érintik egymást. A csúcsív háromféle lehet, és hogy éppen melyikkel állunk szemben, azt abból látjuk, hogy hová esik a körszeletek középpontja (ld. az első ábrát). Megépítésének technikáját már az ókorban is ismerték, de elsősorban az iszlám építészetben alkalmazták, ahol azonban csupán díszítő elemként volt jelen. Szerkezeti alapelemként csak akkor kezdték el egyre több helyen alkalmazni, amikor általában is megnőtt az igénye annak, hogy a nagyobb épületeknél is légiesítsék, könnyebb látványúvá tegyék az építéshez használt anyagokat. A 12-dik században a mindent meghatározó vallásos világkép elemi igénye volt, hogy a templomok mintegy hidat képezzenek a nehézkesebb földi világ és a könnyedebb, éteribb égi szférák, a transzcendens világ között. Ezért arra törekedtek, hogy még a legvaskosabb köveket is minél áttörtebbé, anyagtalanabbá tegyék. Így jöttek létre a gótika magasba törő épületeinél a szinte légies kőcsipkék és az olyan vonalas formák, amelyek inkább vékony fémszálakra emlékeztettek, semmint nehéz kövekre. Ugyanezt a célt szolgálták a hatalmas üvegablakok is, amelyek a fény bevonásával törték meg a kőfalak komorságát. Továbbá ez vezetett el ahhoz is, hogy a tetőszerkezetekbe egyre több, könnyebb faanyagot építettek be, ahogyan azt majd a párizsi Notre Dame-nál is tették. (És ahol ez sajnos jelentősen hozzájárult a jelenkori tűz kiterjedéséhez.)

A Szajna parti székesegyház egyébként már csak azért is szimbolikus jelentőségű, mert hiszen a csúcsíves stílus maga is Párizsból indult ki. Az első csúcsíves épület ugyanis a francia királyok temetkezési helyéül szolgáló St. Denys apátsági templom homlokzata és szentélye volt. Az apátságot egy újító szellemű és nagy tekintélyű személy, Suger apát vezette ebben az időben, és ő szorgalmazta a templom új stílusú átépítését. Sikerének és merészségének hamar híre ment, és nemcsak Franciaországban, hanem Európa minden területén. A francia építészek boldogan átvették az apát által népszerűsített szemléletmódot, és így a gótikának a 12-dik századi Franciaország vált az őshazájává. A gótikus stílus a világi építészetet is meghódította. Még a várak építésénél is sok minden átvettek belőle és nemesek részére is készültek gótikus lakótornyok. Ekkor épültek az első egyetemek, kollégiumok is, amelyek szintén a gótika jegyeit viselték magukon.

A Notre Dame vízköpői különleges élményt jelentenek. A vízköpők olyan faragott díszítőelemek, amelyeknek eredetileg gyakorlatias szerepük is van a vízelvezetésben, ám fontosabb, hogy valamilyen mitikus lényt ábrázolnak. Egy francia legenda szerint egy rouens-i szent a keresztjével legyőzött egy tűzokádó szörnyeteget, majd Rouen városában elégette a testét. Mivel azonban a fejét és nyakát megedzette a tüze, ezeket a helyi templomra helyezték ki, a gonosz elleni védelemként, és ennek alapján vált szokássá ilyeneket kitenni a templomokra. (Részletesebben itt olvashatsz erről).

Az első gótikus székesegyház
Az első, jelentős gótikus katedrális a chartres-i (ejtsd: sartri) székesegyház volt, amely meglehetősen drámai történettel bír. Az épület első változata 1020-ban leégett, a helyére pedig egy román ( = római) stílusú bazilikát emeltek. Ezután még több alkalommal kigyulladt, míg végül a Franciaország minden részéből érkezett adományok segítségével sikerült újjáépíteni. 1220-ra az épületet úgy fejezték be, hogy bár a korábbi bazilika megmaradt részeit is belefoglalták, a gótika egyik leghíresebb reprezentánsává is válhatott. A katedrálist IX. Lajos király jelenlétében szentelték fel, 1260. október 24-én. Fontos megjegyezni, hogy már ekkor megjelent az épület jelentőségének kettőssége: hogy ugyanis nemcsak a vallásos-egyházi szellemet, hanem a világi polgárság súlyát is jelképezte. Ez már a bejáratot díszítő szobrok összeállításában is kifejeződik. A szobrok között ugyanis nemcsak bibliai személyek, hanem a tudomány és a művészet képviselői is ott vannak. A hármas kapuzat jobb oldali ívén pl. a hét szabad művészetet jelképező alakok jelennek meg: a dialektikát képviselő Arisztotelész, a retorika mestere, Cicero, a grammatikát művelő Donatus, a geometriát kidolgozó Euklidész, az aritmetika tudósa, Boethius, az asztronómiában kiemelkedő Ptolemaiosz Klaudiosz és az univerzális tudású, zeneelméletet is író Püthagorasz. De a polgárság szerepe még annyiban is fontos lesz, hogy a következőkben a katedrálisok építésében sokkal nagyobb arányban vesznek részt világi személyek, mint egyháziak. Így a katedrálisok egyszerre válnak a városi kultúra és a vallási élet szimbólumaivá.

A Cité és a Notre Dame
A Notre Dame-ot a Szajnában fekvő természetes szigeten, az Île de la Cité-n (röviden Cité) kezdték el építeni 1163-tól. A helyén előzőleg egy római, pogány szentély volt, amelyre később egy Szent Étienne-nek ajánlott templomocska épült, ezt bontották le az új székesegyház kedvéért.

A szigeten már a 6-dik századtól élénk közélet zajlott: a frank, majd a francia uralkodók itt, az évszázadokon át bővített Cité-palotában rendezték be udvartartásukat. Majd miután egy székesegyházat is ide építettek, a politikai-közigazgatási szerepe mellett természetesen a hely vallási jelentősége is megnőtt. A 14-dik században azonban a francia uralkodók kiköltöztek a Cité-palotából, amely ezt követően fontos közigazgatási hivataloknak adott otthont: ide költözött a kincstár, a kancellária, a bíróságok sora, majd egy börtön is (az északi Conciergerie nevű épületrészbe). Mindezek mellett polgári lakóházak is épültek a szigeten, így a Notre Dame a megszokott módon, egy meglehetősen zsúfolt városi környezetből emelkedett ki, a maga monumentális formájával.

A székesegyház főhomlokzatának baloldali kapuja az ún. Mária kapu. Látványa kiválóan érzékelteti, hogy a 12-dik században mennyire fontossá váltak a szobrok a székesegyházak homlokzatán.  (A kép Pogány Frigyes Szobrászat és festészet az építőművészetben c. könyvének 172-dik lapján található. Műszaki könyvkiadó, Budapest, 1959.)

A székesegyházak építésénél fontos szempont volt, hogy az emberek a maguk hétköznapi környezetében – tehát a piactereken, a zsúfolt utcákon – találkozzanak szembe a dómok hatalmas és jellegzetes kapuival. A háromosztatú kapuknak különösen fontos szerepet szántak az építők: ezek impozáns, szobrokkal dúsított nyílásainak kellett szinte beszippantaniuk a híveket a hatalmas, belső térbe, amelyben azután egyszerre élhették át a maguk földi kicsinységét és lelki nagyságát, amennyiben hagyták magukat megérinteni a templomi hangulattól. A Notre Dame lett viszont az első olyan székesegyház, amely végül mégsem attól gyakorolt hatást az emberekre, hogy az utcák sűrűjéből bukkant elő, hanem épp az ellenkezőjétől. A 19-dik században ugyanis lebontották a Cité-palota és a Notre-Dame közé ékelődött lakónegyedet, amelynek helyén etttől kezdve szellős tér maradt. A katedrális kapuja így már messziről lenyűgözi az elé érkezőket, és ha lehet, még nagyobb hatást gyakorol az emberekre, a maga teljességének látványával. Ráadásul a hátsó része talán még izgalmasabb is, mint az első, hiszen ott a falakból kiálló, groteszk, kőből készült vízköpők és egyéb, szerkezeti elemek rendkívül változatos képet nyújtanak a nézelődőknek.

Természetesen a Notre Dame története sem volt mentes az izgalmaktól. A francia forradalom alatt a katedrális súlyosan megsérült és a papjai közül is sokat megöltek. A Notre Dame-ot bezárták, államosították, és mivel a régi rend szimbólumának tekintették, egyáltalán nem tisztelték, még műemlékként sem. Az épület rendszeres fosztogatásoknak volt kitéve, anyagát építőanyagként árusították és a homlokzatán lévő királyszobrokat lefejezték. Majd csak 1802-re állították helyre, és rehabilitálták, mint értékes, nemzeti műemléket. Ezután itt ünnepelték a pápával kötött konkordátumot és itt tartották Napóleon császárrá koronázását is 1804-ben. (Ez volt az a pillanat, amelyben a csalódott Beethoven összetépte harmadik szimfóniájának címlapját, amelyen előzőleg Napóleonnak ajánlotta a művet, és a név helyébe az annál általánosabb „hősi” jelentésű Eroica szót írta.) 1831-ben ismét rongálás áldozata lett a székesegyház: a szentélyt és a kincstárat kifosztották. Olykor pedig a legkülönfélébb uralkodók akartak afféle botcsinálta lakberendezőkként nyomot hagyni rajta: volt, aki a pilléreket akarta elfedni, mások hatalmas faliszőnyegeket feszíttettek ki benne, sőt, némelyek barokk szobrokat is elhelyeztek a templomban, amelyek meglehetősen elütöttek annak stílusától. A 18-dik században pedig néhány kanonok fehér üveggel cseréltette le a gyönyörű, színesre festett üvegeket, mondván, hogy több fényre van szükség a templom belsejében.

A katedrális hányatott sorsa többeket megrendített, így pl. Victor Hugo A párizsi Notre Dame címmel hosszú regényt írt a templomról 1831-ben.

Az épület eredeti rendjét végül Eugene Viollet-le-Duc építész állította helyre, 1844 és 1864 között. Ő amellett, hogy szakszerűen látott neki a munkának, pontosan tudta, hogy mivel tartozik egy ilyen épületnek, és az anyagok, stílusok és korok tiszteletben tartásával restaurálta az épületet. A Notre Dame azóta is a maga eredeti állapotában várta nemcsak a híveket, hanem minden olyan látogatót, aki tisztában van az ilyen épületek jelentőségével.

Az előtte lévő téren ráadásul egy föld alatti múzeum is működik, ahol nemcsak a katedrális különleges kincseit lehet látni, de a Párizsban zajló, egykori életet is megeleveníti egy-egy makett vagy szoboregyüttes. És ha majd ismét helyreállítják a dómot, mindezt egészen biztosan ugyanolyan zavartalanul nézheti meg bárki, ahogyan eddig is tehette.

Lévai Júlia