Unikornis és Pegazus

Újabban már nemcsak felfújható delfinekkel vagy kacsákkal mehetünk be a Balatonba, hanem olyan, misztikus lényekkel is, mint amilyen például az unikornis és a Pegazus. Amelyek pedig a legkevésbé sem vízi állatok, hiszen lovak, amelyek azonban meglehetősen régóta vannak jelen a kultúránkban.

Gyógyító lehetőség

Az unikornis, magyarul az egyszarvú az i. e. 2500 – i. e. 2000-es években jelent meg először, az indus-völgyi pecséteken, és ennek alapján indiai, illetve afrikai eredetűnek tartják a képzetét. Néhány utazó szerint sziklarajzokon is megjelent, Afrika belsejében. Az unikornisnak lófeje, fehér lóteste, viszont őzlába és oroszlánfarka van.

A középkori kódexek miniatúráiban gyakran szerepelt egyszarvú.

Legjellemzőbb vonása, hogy a homloka közepén egyenes, hegyes szarvat visel, ami miatt később gyakran összetévesztették egy létező tengeri emlőssel, a narvállal. A narvál a hidegebb északi tengerek lakója, így a déli vidékeken élők nem láthattak belőle egyetlen példányt sem, ám ennek ellenére lehetséges, hogy valamilyen módon mégis eljutott hozzájuk a létezésének híre. Nincs kizárva, hogy a narvál ihlette meg a mítoszok mesélőit, és ennek alapján keletkeztek az egyszarvúról a legendák, amelyek egyébként a szarvára vonatkozóan azonosak a narválról terjesztett történetekkel.

Az ókori eredetű hiedelmek szerint mindkét állat szarvának pora közömbösíti a mérgeket, vagyis porrá törve gyógyszerként használható. Ezért még a 18. században is gyakran megjelent az egyszarvú alakja a patikák ajtaján. (A narválok agyarát ugyanezért tudták a viking hajósok hosszú ideig drága pénzért árusítani.)

A középkorban sok nemesi család címerében is ott volt az egyszarvú, mint ami az ármányoktól védi a családokat, a mérgezésektől sem mentes közéletben. Skóciának pedig ma is nemzeti jelképe ez a mitikus állat. Mindezek mellett az egyszarvú a női szüzességnek is a jelképe, ezért is ábrázolták gyakran fiatal nőkkel, a festményeken.

A kínai kultúrában szintén megjelent az egyszarvú, és a sárkány, a főnix és a teknősbéka mellett ugyancsak a szent állatok közé tartozott. A japánoknál szintén megbecsült lény, amiért úgymond ráérez arra, hogy ki a bűnös. A buddhizmus pedig azt emeli ki a különleges tulajdonságai közül, hogy soha nem tapos el más élőlényeket, hiszen különösen figyelmesen jár-kel a fűben. A középkori bestiáriumokban viszont a lovagok ellenségeiként jelennek meg. Ebben a korban keletkezett az a mítosz, hogy az unikornist csak akkor lehet elejteni, ha egy szűz lány elébe ül és ráveszi, hogy hajtsa az ölébe a fejét, ettől ugyanis tökéletesen megszelídül.

Az egyszarvút ábrázoló műalkotások közül a legismertebb az a flandriai falikárpit-részlet, amelynek Hölgy az egyszarvúval a címe, és amely Párizsban, a Musée Clunyben látható. Egy gótikus falikép-sorozat része, az 1500-as évek elejéről. A teljes sorozat az öt érzéket ábrázolta, allegóriákkal. Ennek a darabjának a Látás érzéke a témája, amelyből a művész a tekintetek összekapcsolódását emeli ki. A lány kezében tartott tükör pedig meg is sokszorozza a tekintet és az összekapcsolódások erejét.

Félig ló, félig madár

A pegazus ezzel szemben sokkal elvontabb, a hétköznapi élethez vagy az egészséghez nem kapcsolódó dolgot testesít meg: a szárnyaló képzeletet, a művészi ihlet jelenlétét.

Teste is egységesebb, hiszen a fejétől a farkáig ló, és csupán az oldalából kinőtt szárnyak azok, amelyek a madarakkal is azonossá teszik.

A pegazus, eredeti görög nevén Pégaszosz, későbbi, latin nevén Pegazus a görög mitológiában jelent meg, szárnyas lóként. Neve a forrás jelentésű pégé szóból ered, mivel a patái nyomában források fakadtak. A mitikus hagyomány szerint Poszeidón (a latin mitológiában: Neptunus) tengeristen és a kígyóhajú Medusza (Medúza vagy Gorgó) nászából született, különleges módon. Akkor jött a világra, amikor Perszeusz cseles módon (hátat fordítva és csak a rézpajzson tükröződő képét nézve) kijátszotta Medúza veszélyes tekintetét, amelytől így nem bénult meg és le tudta csapni a fejét.

Ekkor szökkent ki a halott Medúza testéből Pégazosz, akihez Pallasz Athéné (Zeusz legkedvesebb gyermeke és a bölcsesség istennője) adott egy arany kötőféket, hogy biztonsággal lehessen őt vezetni. Ebben a történetben Pégazosz a tengereken hánykódó hajókat is jelképezte, amelyeken a jó kormányos biztosan révbe ér. Más alkalmakkor az égbe szárnyalva Zeusznak szállította a villámokat és a mennydörgést.

Származása és magasba emelkedése az ösztönök bejutását is jelképezi, a magasabb rendű tudásba, vagyis az érzések, vágyak és a gondolatok egységének is a kifejezője. Perszeusz mellett egy másik hőst, Bellerophontészt is szolgálta: ő Pégaszosz segítségével győzte le a Khimaira (Kiméra) nevű szörnyet és az amazónokat. Ez azért volt lehetséges, mert sem a szörny tüze, sem az amazónok nyilai nem értek olyan magasra, mint ahová Pégaszosz fel tudott szállni, és így Bellerophontész felülről könnyedén le tudta győzni őket.

Az ő története egyébként a próbatétel-mesék sorába illeszkedik, és azt példázza, hogy aki jó segítőtársakat választ vagy kap a magasabb erőktől, annak hiába adnak olyan nehéz feladatot, amely másoknál csak kudarchoz vezet. Lykia királya, Iobatész is hiába adott teljesíthetetlen feladatokat Bellerophontésznek, mivel őt az istenek mellett Pégaszosz is segítette, ezért ezeket sikeresen végre tudta hajtani.

Bellerophontész halála után Pégaszosz az Olimposzon lakott és az istenek segítőtársa volt. A múzsák pedig a Helikon-hegységben az ő patája nyomán fakadó forrás, a Hippokréné-forrás (jelentése: lóforrás) vizében fürödtek, amely a költői ihletet biztosította a számukra. Az európai kultúrában a Pégazusz, elmagyarosodott nevén a Pegazus azóta is az ihlet, a költészet, az eszmeiség megtestesítője.

A kora középkor legnagyobb költője, az itáliai Dante Alighieri (1265 -1321) fő művében, az Isteni színjátékban szintén a költészet szárnyalásának jelképeként említi a Pegazuson lovagló Múzsát: „Ó, szárnyas lovon szálló lány! Ki szárnyat / adsz a lángésznek és halhatatlan éltet”. (Isteni Színjáték, Paradicsom, XVIII. 82–83). A magyar Csokonai viszont a  Lócsere c. versében humorral beszél róla: mivel sehol sem kapott egy rendes lovat, hogy hazamenjen, hát a Pegazust kéri meg az „elszállítására”:

Pegazus szobrot akár egy operaház tetején is láthatunk, mint például Poznańban.

Te, ki ingyen hozod, viszed amaz ingyenélőket
     S passus nélkűl országokon keresztűl teszed őket;
Plutóné ágyasházáig most lekalyimpáztatod,
     Majd a csillagokon felűl felmongolfíroztatod:
Hol vagy most, Pégaze! mondom, állj ide az udvarra,
     Vígy el engem, ha tovább nem, legalább Nádudvarra.
Mert nem kapok egy szárnyatlan lovacskát is Karcagon,
     Noha elég nyerít itten a kúnsági pallagon.
Igazán hogy nincs Helikon-hegye ezen határnak,
     Mert itt a szegény poéták a magok lován járnak.
Te jőjj hát elő, szárnyas ló, te vigyél haza engem,
     Hogy majd ha szárnyas hátadon a levegőt kerengem
És meglátom a kún bírót szárnyatlan lovon menni,
     Előtte a kalapom se méltóztassam levenni.
Tudom, hogy ha a kún banya meglát, tehenet fejet
     S a garaboncás deáknak önként fog adni tejet.
Jövel, óh szárnyas Pégaze! Végy fel egy múzsák-fiát,
     Ki nem a poétás főben kikoholt utopiát,
Nem Parnassust avagy Tempét akar rajtad bejárni,
     Hanem Debrecenbe készűl, hol rég kívánják várni.
Csak a Veres-toronyig vígy, csak addig, óh, Pégaze!
     Te is hipp-hopp hírivel jársz, óh Pégaze, igaz-e?
Jövel! még egyszer szóllítlak. - De nem felelsz szavamra,
     Jaj, a poétaság mellett rászorúlok lábamra.

Mint látható, Csokonai a való életben kénytelen volt gyalog hazaindulni Debrecenbe, ám azt senki sem vitathatja, hogy miután hazaért, Pegazus már egyáltalán nem zárkózott el attól, hogy a fantázia ormaira fölrepítse. De azt tudomásul kell venni, hogy a földi városokba való, menetrend szerinti utaztatás nem az ő feladata, viszont csillagképként bármikor megtekinthető az égbolton. 

Lévai Júlia