Vadnyugat, az aranyásóktól a cowboyokig

Kevés olyan helye van a világnak, amely annyi ember fantáziáját mozgatta volna meg, mint a Vadnyugat. Az amerikai földrésznek ez a területe íróktól, dalszerzőktől kezdve a filmkészítőkig sokakat megihletett. A különféle történetekből megismert, jellegzetes indián- és cowboy figurák pedig a gyerekek kedvencei voltak évtizedeken keresztül.

Mit kell tudni a Vadnyugatról?

A Vadnyugat kifejezés azt a területet jelöli, amely az Amerikai Egyesült Államokat alapító, tizenhárom egykori gyarmattól nyugatra fekszik, a hatalmas Mississippi folyón túl. Nevét nem ok nélkül kapta, hiszen a földrésznek valóban ez volt a legvadabb történetekben bővelkedő területe.

Őslakói indiánok voltak, akik egészen a 19-dik századig viszonylag nyugalomban élhettek a vadonokkal és hatalmas síkságokkal tarkított területen, ahová elsőként csupán prémvadászok érkeztek a keleti részekről. Velük nem kellett különösebben konfliktusokba keveredniük, mert ők valóban csupán vadászattal foglalkoztak. Később azonban már olyan farmerek is betelepültek, akik alaposan megbolygatták a vidék rendjét, hiszen a a földjeik növelése érdekében irtani kezdték az erdőiket. Az összetűzések elkerülése érdekében Jackson elnök az 1830-as években erőszakkal arra kényszerítette az őslakos indiánokat, hogy költözzenek át a Mississippin túlra, ahol úgymond örök időkre biztosítottak a számukra vadászterületeket.

Csakhogy a kitartóan előrenyomuló telepesek, akik tutajokat építve ereszkedtek le az Ohio folyón, végül a Mississippin is átkeltek, és a század közepére atúlsó partján is letelepedtek. Így jött létre például Iowa és Louisiana új állama is. Az indiánok tehát egyre kisebb létszámban maradhattak meg az eredeti élőhelyükön, elsősorban az oda érkező farmerek miatt.

Egy véletlen átírja a történelmet

A feljegyzések szerint az történt, hogy egy James Marshall nevű mesterember egy fűrészmalom faszerkezetét ácsolta, Kalifornia északi részén, a Sierra Nevada lábainál. Munka közben egyszer csak egy sárgán csillogó kavicsot pillantott meg a hulladékgyűjtő vályúban. Miután kivette és jól megnézte, lélekszakadva futott a gazdához, és a többiek füle hallatára, lelkesen kiabálta: Úristen! Aranyat találtam!

A fantasztikus hír persze pillanatok alatt mindenütt elterjedt, és emberek tömege özönlött oda, hogy aranyat bányásszon az erekből, patakokból, vízmosásokból. Az év végére a Sierrában már több mint 6000 ember mosta az aranyat az ehhez készített szitáival, amellyel kitartó munkával szűrték ki a homokból az aranyszemcséket. A következő év, 1848 végén pedig már megállíthatatlan volt az emberek áradata. Tízezer vállalkozónál is több gyűlt oda, hogy arany után kutasson. Kaliforniából, Oregonból és a szomszédos Mexikóból özönlöttek az emberek, és amikor kiderült, hogy itt valóban különösen bőséges ez a jól megmunkálható és nagy állóképességű fém, New York-ból és az egész keleti partvidékről is sokan felkerekedtek.

Ettől kezdve az aranyásók vagy aranymosók váltak a térség legmeghatározóbb vállalkozóivá. Éjjel-nappal dolgoztak a vízparton: akár napi 20-21 órát is robotoltak. Táboraik igénytelen, egyszerű lakóhelyek voltak, ahol kezdetben a bizalom és a segítőkészség uralkodott. Ám később egyre gyakoribbá váltak a lopások, rablások, sőt a  gyilkosságok is, ezért a telepeken elkezdték megszervezni az őrségeket, a különféle rendfenntartó csapatokat. Ezekből jött létre hamarosan a westernfilmekből is jól ismert seriff tisztsége is.

Mindez azonban hosszú ideig nem tudta megállítani a vadnyugati banditákat, akik ugyancsak uralták a terepet, és akiknek a Vadnyugat a hírnevét köszönheti. Őket szintén a meggazdagodás vágya hajtotta, csakhogy ezt a kitartó és fáradságos munka megkerülésével akarták volna elérni, és inkább a fegyverforgatásban gyakorolták magukat. Az aranymosók mellett azután a fokozatosan kiépülő postakocsi járatokat, majd a vonatokat támadták meg. Texas, Arizona és Új-Mexikó jó ideig szenvedett a jelenlétüktől. A leghíresebb vadnyugati bandita Jesse James és Billy, a Kölyök volt.

Billy, a Kölyök

Postakocsik

Mielőtt kiépült volna a transzkontinentális vasút, Kalifornia számára csak a postakocs járatok biztosították a kereskedelmi cikkek cseréjét. A déli utat San Franciscóig például huszonöt nap alatt tette meg egy-egy járat veszélyesebbnél veszélyesebb vidékeken át. Urbán Aladár összefoglaló írása szerint az 1858-ban megindult postakocsi vállalkozás 200 állomást tartott fenn az út mentén. Itt a lovak cseréjéről, a szükséges javításokról és az utasok vízzel és élelemmel való ellátásáról egyaránt gondoskodtak.

A rablótámadásokat azonban ezeken a helyeken sem tudták mindig kivédeni. Az értéket is szállító, hatlovas postakocsikat Arizona sivatagjaiban különösen gyakran támadták meg banditák. Ezek a kalandos történetek azután gyakran váltak egy-egy film témájává, és a postakocsi is a Vadnyugat jellemző szimbólumaként vonult be a történelembe.

Az ugyancsak ebben az időben megjelenő távíró használata szintén adott feladatot az itt élők számára: a Kaliforniából és Nebraskából már épülő távíróvonal két végpontját néhány évig még a hagyományos módon, élő erővel kellett összekötni. Ennek céljára jött létre a Pony Express, 1860-61-ben. A kb. 2000 mérföldes, de fokozatosan csökkenő útvonalon 40–40 könnyű felszerelésű lovas továbbította az üzeneteket, télen-nyáron, a kis termetű, de szívós pónikkal. Az állatokat 10–10 mérföldenként váltották, a lovasokat pedig 60-100 mérföldenként.

A munka egyáltalán nem volt könnyű, hiszen a táviratok akkor sem késhettek, ha az időjárás vagy egy-egy bandita akadályozta a továbbításukat. Az is előfordult, hogy nem volt kipihent lovas a váltóhelyen és a postát a már régóta úton lévő illetőnek kellett továbbvinnie. Ennek a járatnak a hősévé vált azután William F. Cody, a későbbi Buffalo Bill is, aki a legendák szerint egy alkalommal 320 mérföldet tett meg pihenés nélkül, hogy eljuttassa a rábízott postát a rendeltetési helyére. A Pony Express tizennyolc hónapos működése idején csak egyetlen egyszer veszett el küldemény.

Fejlődik a vasút

Új fejezetet nyitott a Vadnyugat történetében a vasúti építkezések megkezdése is. Az 1850-es években Iowa, Missouri és Kansas területén épült a vasút, a polgárháború (1861–65) kitörése pedig az ún. középső transzkontinentális vonalon kezdtek dolgozni, Kalifornia és Missouri között. 1862-ben a Sziklás Hegységen keresztül vezető vonal kiépítése indult meg. A vállalkozók minden mérföldnyi megépített vonalért ingyen földterületeket kaptak a vasút mindkét oldalán, ami jelentős ösztönzőerőként hatott.

Elsősorban kínai és ír vendégmunkásokat foglalkoztattak, ám az ő rendes ellátásukra már nem fordítottak gondot. Ezért olykor ezek az építkezések is valóságos vérengzésekké váltak. A vállalkozók ugyanis a legegyszerűbb élelemszerzési módszerhez folyamodtak: válogatás nélkül ölték le a környéken élő bölényeket, hogy azok húsával lássák el a munkásokat. Sőt, olykor kifejezetten sportot űztek az állatok levadászásából, és pusztán az öncélú szórakozás kedvéért is megölték a bölényeket. Mindez okkal bőszítette föl a helyi lakosokat. A helyi indiánokkal szemben pedig az Unió egyre gyakrabban vetette be az ún. kékkabátos lovasságot, amelyet a polgárháború veteránjaiból toboroztak. A Vadnyugat tehát még az egyébként mindenkinek hasznot hozó, korszerű építkezések során is rászolgált a „vad” jelző viselésére.

A cowboyok bőrből vagy kemény posztóból készült western kalapot hordtak, amelyeket többnyire igényes díszítésekkel is elláttak a készítőik. A kalapok széles karimája jól védte az arcukat az égető naptól és a bozótok becsapódó ágaitól. (Fotó: www.magyarbordiszmu.hu)

Kik voltak a cowboyok?

A vasút megjelenése új ehetőséget kínált a texasi marhatenyésztők számára, akik így a vágóállatokat messzebbre tudták eljuttatni, mint addig. A marhákat azonban még így is hosszú úton kellett végighajtaniuk ahhoz, hogy elérjék a vasutat. Így váltak mindennaposakká az ún. nagy hajtások, amelyek során állatok ezreit terelték délről északra. Ezek hősei voltak a marhahajtók, vagyis a cowboyok, akiknek sok mindenhez kellett érteniük, ha meg akartak felelni a feladatnak.

Amellett, hogy ismerniük kellett az állatok igényeit, kitartóknak és bátraknak is kellett lenniük a nem egyszer veszélyes utakon, amelyeken gyakran erős sodrású folyókon is át kellett úsztatniuk az állataikat. Természetesen a marhatolvajokkal is meg kellett küzdeniük, így nem csoda, hogy csak az állt cowboynak, aki kiválóan kezelte a fegyverét is. Így a cowboyoknak nem pusztán a hosszú útra alkalmassá tett, sajátos öltözéke és csizmája, de a hatlövetű forgópisztolya is a jellemző tartozékává vált. Nem csoda, hogy balladák, regények és filmek sora örökítették meg alakjukat és történeteiket. 

Lévai Júlia