Víztornyok háborúban és békében

A víztornyok azzal a békés céllal épülnek, hogy egy magasra helyezett és nagyméretű víztartállyal biztosítsák a megfelelő hidrosztatikus nyomást a vízhálózat működéséhez egy adott területen. Olykor harci célpontokká is váltak, máskor a kultúrát és a szórakozást is szolgálták. Egy-egy műemlékké nyilvánított víztoronyban békésebb időkben kiállításokat, hangversenyeket szerveznek, éttermet működtetnek vagy kilátóként is használják az épületét.

A kezdetek

Víztornyokat nálunk a huszadik század elején kezdtek építeni. Működésük lényege a gravitáció, illetve a közlekedőedények mechanizmusának felhasználása. Központi részük a vízhálózat kiszolgálására épített, nagyméretű víztartály, amelyet olyan magasan kell elhelyezni, hogy a gravitáció révén kialakuló, hidrosztatikai nyomás elegendő legyen a hálózat működéséhez. (Gravitációs térben a folyadékrétegek nyomják az alattuk levő rétegeket, ennek következtében a folyadékban feszültség, nyomás keletkezik – folyadékok esetében ez a hidrosztatikus, vagy hidrosztatikai nyomás. Részletesebben itt olvashatsz erről.)

A víztorony a leggyakrabban az ábrán látható módon csatlakozik a vízhálózathoz. (Kép forrása)

A vizet szivattyúkkal emelik fel a tartályba, a helyi viszonyoknak megfelelő magasságba. Ez azt jelenti, hogy a medencének feljebb kell lennie a területen álló, legmagasabb épület legfelső szintjénél. A medence vize a magasba emelés után azért fut majd fel a rendszer másik oldalán a magas épületek vízvezetékeibe, mert a hidrosztatikai nyomás a folyadékoszlop magasságától függ, és a csapok megnyitásakor a torony kellő magassága biztosítja, hogy létrejöjjön az egyensúly. (A közlekedőedényekről itt is olvashatsz.) A tartályok különböző alakúak lehetnek. Ha gömb alakúra építették a medencét, olyankor hidroglóbusz az építmény neve.

Egy átlagos víztoronyban körülbelül 50-szer annyi víz fér el, mint egy átlagos kerti medencében. Ha a szivattyúk elromlanak, a toronyban akkor is rendelkezésre áll egy napra elegendő víz. A szivattyúk 1,5-2 köbméter vizet pumpálnak ki percenként, és a nyomás a magasság szerint 10,2 centiméterenként 1 kilopascallal nő. 30 méteres magasságnál a nyomás így eléri a 300 kilopascalt, ami már elégséges a szokásos háztartási és hálózati vízhasználathoz, ugyanakkor nem feltétlenül elég egy-egy kiugróan magas felhőkarcolóhoz. Ezért a felhőkarcolók vízellátását rendszerint külön víztartályokkal (víztornyokkal) biztosítják.

Magyarországon az egyik első víztorony Szegeden, a Szent István téren épült, az ország legrégebbi vasbeton építményeként. Mára egyedi ipartörténeti műemléki védettséget kapott.

A víztorony a népnyelvben ugyanazt a nevet kapta, amit a párizsi Eiffel torony is: a helyiek „az Öreg hölgy” néven emlegetik. Az elnevezés nem volt véletlen, hiszen a tervezője, Zielinski Szilárd előzőleg Franciaországban járt, s az 1900-as párizsi világkiállításon ismerkedett meg az Hennebique-féle (ejtsd: ennöbikö) francia vasbeton-építési módszerekkel. Hogy ezeket ő maga is alkalmazhassa, megszerezte az irodájának a jogot a francia szabadalom magyarországi hasznosítására, s ennek révén valóban meg is honosította Magyarországon a vasbeton-építést.

A szegedi víztorony, éjszakai kivilágítással, 2007-ben. (Fotó: Kozma János, Wikipedia)

A torony megépítéséhez az is kellett, hogy Szeged városának vezetése bátran bele merjen vágni egy olyan vállalkozásba, amelyben eddig nem szerezhettek tapasztalatokat. A város szerencsére vállalta a nehézségeket, és a helyi főmérnök szakmai közreműködésével 1903 áprilisában pályázatot hirdettek egy 1000 köbméteres víztorony tervezésére. A pályázatot Zielinski Szilárd és munkatársa, Jemnitz Zsigmond statikus nyerte meg. (Az egész történet itt olvasható)

Zielinski annyiban is előbbre járt a többieknél, hogy az 1903 májusában már épülőfélben lévő kőbányai víztorony terveit is az ő irodája készítette, a már említett Hennebique cég közreműködésével. A torony 1904 óta folyamatosan üzemel, és szerencsére a háborúk idején sem rongálódott meg. A szerkezetén sem változtattak, egyedül a homlokzatán végeztek jelentős felújításokat 1959-60-as restaurálása során. Később, 2003-ban az acélbetétek fokozódó betonkorróziós károsodása miatt kellett újabb munkálatokat elvégezni a tornyon, de ez a látványát nem érintette. Ugyanakkor a felújítások lehetővé tették, hogy a víztorony kilátóként is funkcionáljon, továbbá, hogy kiállításokkal és hangversenyekkel is gazdagítsa a város kulturális életét. Külön élményt jelent a látogatók számára, hogy a medencét a nagyobb élvezet kedvéért meg is világítják. 2006 szeptembere óta a felújított torony tehát speciális kulturális intézményként is működik.

Nem sokkal később, 1911-ben épült fel a margitszigeti víztorony, amelynek tervezője Ray Rezső Vilmos volt, de amelynek munkálataiban kivitelezőként Zielinski Szilárd is részt vett. Ez ma már nem működik víztoronyként, ám az ország egyik legizgalmasabb kilátója, amelyről 33 méteres magasságban és teljes körpanorámával csodálhatják meg a fővárost a turisták a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közelében. És ha eközben megéheztek, beülhetnek a benne lévő vendéglőbe is.

A múlt század elején egyébként úgy is hasznosították a városokból kimagasló víztornyokat, hogy a tetejükre nagy betűkkel felírták a városneveket, és így a repülők pilótái jól láthatták, hogy merre járnak.

Az újpesti víztorony és a háború

Az újpesti víztorony szintén a múlt század elején, 1911–1912-ben épült, és ugyancsak az akkor újdonságnak számító vasbeton technikával készült. (Építészeti történetét itt olvashatod el.). 2003 óta a torony már nem üzemel, de a falán változatlanul ott az emléktábla, amely megörökíti a megmaradása eseményét. 1944-ben ugyanis a náci Németország törekvéseit segítő magyar nyilasok azzal akarták rossz helyzetbe hozni az ellenállás oldalán álló újpestieket, hogy felrobbantják a víztornyukat, továbbá a Phöbusz villanyerőművet, illetve a vasútállomást és a vasúti hidat is. Addigra azonban a kommunista vezetésű újpesti partizánok már nemcsak fegyvereket tudtak szerezni egy ottani laktanyából, hanem olyan információs hálózatot is kiépítettek, amelynek révén mindent megtudtak a terv részleteiről.

Elsősorban nők voltak azok, akik kiderítették, hogy a nyilasok egy egykori vendéglőben ütöttek tanyát. A tornyot már aláaknázták, és most készülnek az elektromos központ aláaknázására. Ha mindkettő megvan, hajnalban indítják az akciójukat. A partizánok ekkor megvárták a sötétedést, és egy teherautóval megközelítették az épületet, amelyet jól ismertek még a vendéglői múltjából. Szerencsére a nyilasok nem állítottak őrt, így a tizenöt fős csapat nesztelenül körbe tudta venni a házat.

Ezután a vezetőjük, Földes László megkereste az egykori söntés ajtaját, majd benyitott, és felgyújtotta a villanyt. Mint kiderült, a robbantásra készülők már aludtak, így nagy rémületet okozott számukra a partizánok váratlan megjelenése. A fegyvereket látva azonban rögtön megértették, hogy ez nem játék, és mivel az ő fegyvereseik messzebbre voltak, semmi értelme az ellenállásnak. Így elkerülték az öldöklést. A partizánok megtudták tőlük, hogy a Phöbusz felrobbantására szánt több mázsányi anyag itt van az épületben.

Ezt a csoport az összes ott lévő holmival együtt felpakolta a teherautóra. Azt is megtudták, hogy a robbantás főparancsnoka az angyalföldi állomáson tartózkodik. Ezután a teherautóval a víztoronyhoz hajtottak, és az ott munkálkodókra is lecsaptak. Felszólították a robbantás előkészítőit, hogy azonnal hatástalanítsák a készüléket, amellyel beindították volna az aknákat. Egy elemlámpával világítottak a katonának, aki a hatástalanításon dolgozott, és végül ez sikerült is neki.

Ezután a többi katona magától felszedte az aknákat, a csoport pedig a robbantóegység tagjait foglyokként átszállította a partizánok főhadiszállására, a Munkásotthonba. Ott elmondták nekik, hogy kik ők és mi a céljuk, amire a fogoly katonák mind egy szálig átálltak, és a következőkben már ők is azon dolgoztak, hogy Újpest lakói megmeneküljenek a további robbantásoktól. Végtére ők a magyar hadsereg egyik zászlóaljának besorozott katonái voltak, és nem a nyilasok elkötelezettjei.

Így a partizánokkal együttműködve immár nemcsak a víztornyot és az elektromos központot, hanem a vasúti állomást és a vasúti hidat is szerették volna megmenteni a robbantástól. Ez utóbbit azonban már nem érhették el, mert az állomáshoz kihelyezett aknák időzítve voltak és az akció közben felrobbantak, ami áldozatokkal is járt. (Forrás: Sorsvázlatok, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1975, Földes László visszaemlékezése, 27. lap.) A víztorony azonban megmenekült, és azóta is a városrész egyik szimbóluma. Magyarország további, szép és érdekes víztornyairól pedig itt olvashatunk.

Lévai Júlia